57. A vezeklésről

Rádöbbeni a vezeklés lényegére, melyben már benne leledzünk. Régóta történik velünk, szoktatjuk hozzá magunkat, majd egyszer csak valóban felfogjuk.

A szenvedés elér a húsig, s a gyomorig, eléri a félig megemésztett aznapi táplálékot, kicsit elindítja felfelé, aztán hirtelen megáll.
A szenvedés eléri célját, és tudatunkkal is találkozik. A fizikai reakciók után jön a szorongás és a félelem. A félelem a következő perctől. Aztán lassan a múlttól is félni kezdünk, megdöbbenünk, mert ilyen még nem volt sohasem. Az elpocsékolt pillanatoktól rémülünk meg, a már átélt, lusta pillanatoktól, a vezeklésmentes, csodás percek pazarlásától.

Tovább »

56. Az öregedés okairól

Mindig mások miatt öregszünk, idegenek és ismerősök miatt. Születnek és meghalnak. Ismerjük őket, hallunk róluk, velünk léteznek itt a kék ég alatt. Ugyanott ahol mi, ezen a majdnem gömb, de mégis inkább körte alakú bolygón. Néha alszanak, amikor mi dolgozunk, s naplementét lesnek, mikor mi épp reggelizünk. Aztán a pohár tej, vagy narancslé után újság, televízió közli. Meghalt és eltemetik. Nyilatkoznak, sírnak, gyertyát gyújtanak. Hirtelen történik mindez, hirtelen halljuk, hirtelen feldolgozzuk, s hirtelen elfelejtjük. Az évek pedig tovább múlnak, miközben néhányan már nem reggeliznek. Fényképek maradnak, filmfelvételek, mesék és dallamok. Gyermekek és unokák nélkülözik őket a földi együttlétezésből. Szegényebb generáció lesz hát, gondoljuk beképzelten. Mi meg még mindig itt vagyunk. Közben születnek mások, lassan leszoknak a pelenkáról is, beszélni, gondolkodni kezdenek. Szerelembe esnek, elköltöznek. Mi pedig még mindig itt vagyunk.

Újra és újra megtörténik mindez. Egyszerűen minden alkalommal tovább öregszünk, ez a képlet. Egyre szűkebb a világunk, egyre kevesebben értik ugyanazt a kacsintást, egyre kevesebben fütyülik ugyanazt. A modern szó szánkból öreg frázis csupán, a körforgás pedig csak tovább történik körülöttünk. Tétlenül, olykor nyugodtan, máskor idegesen figyeljük. Napról napra tűnnek el a szálak, az apró hajszálgyökerek, amik egy-egy korszakhoz kapcsoltak bennünket. Érezzük és tapasztaljuk az idő haladását. Repedések, fakulások, bezárt üzletek, elkorhadt fák, megsárgult műanyagok.

Tovább »

55. A megoldásokról és a barátokról

Barátok és egy pohár bor. Egy finom bor, olykor csak egy korty, az íze miatt, a hideg párás pohár miatt, nem azért, hogy mámorba ess, vagy mosolyogni tudj, vagy kimondd amit gondolsz. Egyszerűen adott a szituáció, az a remek lehetőség, amire vártál, amikor mondataitok találkoznak az asztal felett és bőszen bólogatnak.

Várod az estét, várod az új emlékek gyártását, a régiek felidézését. Várod, hogy problémái legyenek, hogy elmesélje, hogy megnyugtasd, hogy bicegő, és olykor titkon több sebtől vérző, mégis bölcs és megfontolt tanácsot adj. Nagylelkűen és higgadtan, mintha egyszerűbb lenne a lélegzésnél. Mintha mindig ezt csinálnád, és veled minden rendben lenne.

Aztán persze a következő kortynál, a talp asztalhoz koppanásával felcserélődnek a szerepek. Máris összetört, káoszban fürdő törékeny földi élőlénnyé válsz, és nagyot sóhajtasz. Gyöngeséged széked alatt nyüszít, mint csapzott, éhes kóbor kutya. Végül persze te is belekezdesz, félénken és akadozva, néha rossz szavakat használva, mint tanulás nélküli felelésnél. A másik pedig máris nagyszakállú, megfontolt guruként válaszol, szinte látod, amit hátradől, s fatörzsnek támaszkodva pipázik. Mindenre megvan a válasza, néha még kettő is, mert ez az út könnyen járható, hol marad a tragédia? Miért tűnik neked ez reménytelennek? Miért olyan bonyolult és lehetetlen? Hiszen pofonegyszerű a képlet. Kár hogy az objektivitás mellé egy mindent szétzúzó szubjektivitás párosul, ami persze csak később derül ki. Most minden tökéletes, ma este sorsokat mentettünk meg.

Ma este hittel pecsételtek meg minden gondolatot.

Tovább »

54. A diákszerelemről

Azok a régi délutánok, mikor még vártuk egymást az iskola előtt. Vártuk izgalommal és kíváncsisággal. Aztán meglátod a másikat, gyomrod összeszorul, így van ez rendjén. Mosolyog, te is mosolyogsz, zavarban vagytok, de lassan elindultok, kezeitek néha összeütköznek, egymáshoz simulnak, végül meg is fogjátok egymás kezét.

Újabb gyomor-összehúzódás, boldog izgalom jár át. Egy csöndes kávézó, egy forró csokoládé sok tejszínhabbal. Simogat, s végül megcsókol. Ezt a pillanatot majd utólag értékeled, túl sűrű és izgatott percek ezek, az agy most kikapcsol. Van még idő végiggondolni. A forró csoki kezd kihűlni, a tejszínhab csak valami flakonos, felfújt műanyag, rég összeesett. S te csak várod mindig a következő csókot. Várod, hogy hozzád érjen, provokálod, ingerled, kihívod, játszol vele. Olykor meg szégyenlősen visszahúzódtok székeitekbe. Hosszú hallgatásokkal tűzdelt friss beszélgetéseket folytattok családról, barátokról és kedvenc zenekarokról. Szóba kerül a legutóbb látott film, a gyűlölt ételek. Az érdekes téma ellenére is még mindig csak a következő csókot várod türelmetlenül és belül ingerülten követelőzve titkon, olykor már-már elbizonytalanodva. Aztán lassan sötétedik, a poharak szinte kiürültek, a maradék pedig ragacsos mázként tapad az üvegre. Irány hát haza.

Elkíséred a buszmegállóig, próbálod megtartani az utolsó pillanatig. Végül otthon elmerülsz benne, megmerítkezel a friss emlékekben, szinte bizsergetnek, elzsibbasztják izgatott lelked. Érzed, hogy most minden olyan izgalmas, olyan egész nap mosolygó másnap vár, ilyen a szerelmes másnapos. Kivirult és naivan boldog.

Tovább »

53. A boldog megöregedésről

Boldogságban megöregedni...A kifejezés már annyira groteszk, hogy az teszi széppé, az teszi igazzá. Mert hihetetlen, mert elképzelhetetlen agyrém. És legfőképpen azért, mert létezik, mert látod, hogy előfordul, hogy valami miatt ez igenis működik. Ez kell, hogy hitet adjon, hogy bizonyítson, hogy orr alá dörgöljön, már-már valótlan dolgokat. Az idős házaspár, akik hetven körül is hálával szemlélik az életet, áldják a segítő lényeket, egymást ugratva fejezik ki fiatalosan laza kötődésüket. A másiktól való észrevétlen függést, az egymásba ivódást, az egymásban fürdést, az egymás gyökeréből táplálkozást. Ebben a világban már minden máshogy hangzik, minden elrugaszkodott, minden más árnyalatban játszik. Mást jelent szépség, mást a mosoly, mást jelent jóllakni, mást ölelni. Más a reggeli köszönés, mást mond a poros képkeret esetlenül megfestett ódon fotográfiája. Mást mesél a hétköznap is, más egy veszekedés.

Korábban unalmasnak és üresnek tűnő dolgok és pillanatok kapnak nem mindennapi értelmet. Hétköznapok kerülnek a középpontba, megnyugtató otthon ülések, az igazi légyzümmögéssel is megzavarható törékeny béke, a szó legegyszerűbb értelmében. Minden pillanatra jut már egy emlék, minden pillanatban feldereng valami, valami ami táplálja a hitet, táplálja ezt a kihunyni már nem tudó valamit...valami szíverősítő, valami közös mozzanat, valami abból az elmúlt sok-sok évből, amikor egy életben szerepeltek, amikor ugyanott fájt, ugyanazt ebédelték, ugyanazzal pöröltek. Egy ideje csak egy forgatókönyv van. Két főszereplő, egy darab.

Tovább »

52. A mindenség fájdalmáról

Cafatokra tud szedni, apró darabokra tépni ez a bénultság. Ez a fejbe verő, harmonikus teljesség felismerés. 

Olyan darabok ezek, olyan kis rongyos fecnik, melyekből kreatívan és tökéletesen újra összerakható, újra végiggondolható az egész. Új lélek építhető, a réginél bölcsebb, derűsebb, türelmesebb, s kevésbé mohó. Ölelnivaló, foltozott szellem-frankenstein.

Amikor az ember túl sokat akar hirtelen, sokszor teljesen összezavarja, leblokkolja, kisüti a lélek-biztosítékot. Az írás helyett értelmetlen, olykor sablonos szavak jönnek, vásott, elnyűtt szavak, kutya szájából kitépett, nyálas, rágott foltokkal. Kár ilyenkor azért a papírért, bűn a tollból folyó tinta.

Helyette inkább, mint egy rossz álomról, el kellene feledkezni a mindenségről. Arról, hogy egy pillanatra betettük a lábunk, hogy már épp ráléptünk a küszöbre, amikor az nyikordult egyet. Elfelejteni amit láttunk, azt amit felfogni úgysem lennénk képesek. Helyette inkább magunkba roskadva fejtjük a legagygyönyörködtetőbb költői kérdéseket, a megválaszolhatatlan fizikai feltevéseket. Apró mosolyt is lejtünk, s öntudatunk szépen lassan morfiumos harmóniába ringatózik.

Minden boldogságnak egy eredője van. Nevezhetjük virágos rétnek, macskaköves délfrancia utcának, monalizának, ölelésnek, d-dúrnak, naplementének, étcsokoládénak, fáramászásnak, szeretkezésnek, olaszrizlingnek, tábortűznek, csóknak. Egyszerűen nincs jogunk hirtelen mindenre, képtelenség és őrültség. Valódi hübrisz ez, istenek elleni vétség.

A boldogság pedig egyszerűen a részletek élvezetében rejlik. Ahogy a körteevés is zamatra, a gyümölcshúsban lévő apró ikrákra, a fogak közé szoruló, keretező héjra, az ujjak közt végigcsorgó ragacsos lére bontható. Mennyi boldogság egy pillanat alatt. Határon autózás, hedonizmus, arcátlan sűrűsége az érzékelés szépségének.

Olyan jó felismerni, hogy nincs is mit feladni. Olyan jó tudni, hogy akár mindent megkaphatunk, korlátok csak bennünk léteznek, csak mi döntünk a "kell"-ről, és az "elég"-ről.

 

Tovább »

51. A virrasztás szabályairól

Néha nem jön az alvás. Bármennyire áhítjuk és hajszoljuk, párnák közé bújva, könnyű paplannal szemünkön, csendben és sötétben, még sincs meg hozzá a képességünk. Mint amikor egy vicc poénján nem tudunk nevetni. Talán még értjük is a csattanót, mégsem megy.

Különböző pózokat próbálunk, takaróorigami és párnaszobrászat. Szerencsésebb esetben tudjuk az okát, a felbujtó, bűnös gondolatot, a halaszthatatlan megoldásért ordító problémát. Halljuk a korgó gyomrot, az elektromos készülékek kikapcsolt ciripelését. Az ablakon keresztül lámpafények érkeznek, szivárványként ívelik át az utcákat, nem kopogtatnak, csendben és elmosódott korongok formájában lehelik tele az üvegfelületeket.

Végül kimászunk a vízszintes agóniából, papucsért tapogat talpunk, s csoszogva zsörtölődünk az árnytárgyak között. Nyikkanó,nyöszörgő székbe ülünk, vagy állva várjuk a csendes, kusza őrület végét. Egy követ fúj szív és mutató, folyik az élet. Sóhajtva törődünk bele a kegyetlen virrasztásba. Jöjjön hát a tükör, jöjjön hát önmagunk, jöjjön a rútság, az átok. Minden itt van most körülöttünk, mint egykor a játékfigurák éjszakai gonosz lelkei, rémálmok zsoldosai.

Pupillánk már otthonosan kémleli a máskor koromkomor enteriőrt. Belül pedig valami fújtatni, szítani kezd, ébredeznek érzések, ébredeznek félelmek és a hozzájuk dukáló kihajtogatható használati utasítások. A lélegzet biztos, egyetlen túlélőként piheg a ráció-fikció háborúban.

Végül a tanácstalanság hóhérja az éjnek, kábító injekciója ledönti a töprengő lelket. Fáradtan adjuk fel többfrontos harcunkat életünkkel. Kisemmizetten, leleplezetten, sajogva térdelünk az ágy szélére, talán keresztet is vetünk, s behunyt szemmel várjuk az utolsó pillanatot az érzékelés peremén.

Tovább »

50. Az írás metafizikájáról

Talán a legjobb töltőtollal. Talán abban a legtöbb élvezet. Megkönnyíti az írást, szinte érezni a papírt, ahogy áztatja görbén, csúszva, pörögve-forogva. Egyfajta intim együttlét ez, kiélés, élvezet, alkotás, teremtés.

Forgolódás, mocorgás, izzadás, kínlódás, kísérletezés, körüljárás, ostromlás, siker, kudarc, kiáltás, zakatoló lélegzetvétel. Tánc, zokogás, görcsös ujjtartás, elmosódott tintapiszok.

Izgalmas a fehér papír, a legnagyobb talány, a legnagyobb kihívás, a következő sor, a következő pillanat ismeretlensége. Sosem tudod, mi lesz majd a következő oldalon, aztán egyszer csak felfigyelsz valamire, ott morzsolsz magadban egy maréknyi szót, mint kiszáradt magokat, melyek várnak a hajnali hintésre, a napfelkeltében megtermékenyülésre. Didergő gondolatok várnak a felöltöztetésre. A szöveg hízik, a sorok szaporodnak, s a fehér felület egyre fogyatkozik, egyre gyorsabb vagy, egyre több felé ágazol, tudod, hogy játszol az idővel, a gyors gondolat győz, mely előbb jut el az ujjaidig. Előtte még egy inger az agyon keresztül, s szabad az út a következő megváltó szósorhoz. Fésülgeted, babusgatod, egyre inkább belesüppedsz, akár a futóhomoknál. Mocorogsz, ficánkolsz, s egyre mélyebbre és mélyebbre kerülsz.

Lassan spontaneitás és tudatosság furcsa harmóniában szövetkezik, messze érkezni látszik valami homályos alak, a vágyott egész, a felismert tökély, egyre közeleg a remegő légkörben, s érezni kezded a hiányokat, a lyukakat, a gyenge jelzőket.

Egyre közelebb jut, körülötte por, s még mindig remegő pára, szájában talán tényleg harmonika beszél.

Már csak a méltó befejezés gátolja a szabadulást, hajszálon egyensúlyoz annyi értékes és zord jelző szorításában. A szavak pedig jelentésük visszafojtva várják az alakzat létrejöttét, a forma diadalát, a szimbolika önfeledt áriáját.

Tovább »

49. A bölcsek unalmáról

Sokan biztosan arra törekszenek az életben, hogy bölccsé váljanak. Talán nem is legfőbb életcélként, csupán úgy mellékesen, vagy titkon, irigyelve nyugalmat és a felhalmozott élettapasztalatokat.

Természetesen több féle bölcs ember él a világon, vannak akik az életből kiábrándulva, elvonulva képesek már csak a létezésre. Felismertek valamit, amitől már képtelenek visszailleszkedni, visszatérni a hétköznapokba, értelmetlennek tűnnek már az olyan fogalmak, mint társadalom, politika, természetvédelem, forradalom, napelem. Egyszerűen lemondtak a földi körülmények javulásáról, elhibázottnak látják és menthetetlennek. Sajnálják az embereket, de mégis őket jelölik meg a kulturális, és természeti folyamatok irreverzibilis romlásának okozójaként. Nagy költőnk szavaival élve, ők azok, akik "leprások közt is fütyörésznek", ők a sztoikus, beletörődő emberek. Pesszimista és kiábrándult gondolkodásmódjukkal teremtik meg önmaguk egyensúlyát. A soha rá nem csodálkozás művészete, amikor bármit elképzelhetőnek tartanak, amikor már nincs lehetetlen sem a jónak, illetve rossznak titulált dolgok terén. A kettő között nem is tesznek különbséget, hiszen mindez csupán viszonyítás kérdése.

Vannak a mosolygó bölcsek, akik hisznek a javulásban, akik tanítanak, okítanak, nap mint nap. Tanítják azt, aki vágyik rá és azt is aki nem akarja. Egyfajta küldetésben hisznek, és legfőképpen abban, hogy sosincs késő, embereket és világot megmenteni. Ismerik már ők is a világ képletét, nincs meglepő fordulat, vagy kiütköző újdonság számukra sem. Harmóniájuk a hiány varázsából fakad, abból, hogy mindig törekedni kell annak a hiátusnak a kitöltésére. A szerepük pedig az, hogy látják a hibákat, s képesek felismerni az eszközt, mellyel ez megtehető, olykor még azt is, kinek kell ezt véghez vinni.

A közös a bölcsekben talán pont a meglephetetlenség, a újdonság, a zavar, az izgalom hiánya. Életük, amennyiben valódi bölcsekről beszélünk, már nyugodt mederben folyik. A bölcseknek igazán unalmas minden még hátralévő pillanat.

Tovább »

48. A kísértésről

Hogy mik a kísértések? Az élet legátlagosabb, olykor leghétköznapibb dolgai. Tárgyak, személyek, szituációk, ételek, színek, hangok, egyszóval bármi.
Mégis miért nevezzük kísértésnek? Ezek a hétköznapi dolgok azáltal válnak kísértéssé, hogy valahol titkon, vagy bevallottan vágyunk tárgyát képezik, illetve lelkünkbe ütközik, hat ránk. Felvillant egy lehetőséget, felajánlkozik, reakciónkra vár. Lehetőséget ad valamire, ami úgy gondoljuk, hogy számunkra jó lehet, jót jelenthet. Még mindig nem tartunk a kísértésnél. Kísértéssé azáltal válik, hogy tagadunk, illetve a racionális szellemiségünk a tagadást, lemondást, tartózkodást írja elő. Itt tehát saját magunkba ütközünk. Két különböző részünk kerül ellentmondásba.
Vágy és lemondás. Elrugaszkodottság, eufória és józanság, racionalitás. Minden a két oldal arányaitól függ. Egyfajta mérlegként funkcionálunk, s végül felettes énünk meghozza a döntést. Olykor persze az ősén felülkerekedik, ilyenkor előfordulhat, hogy bűnbe esünk erkölcsileg, fizikailag.
Fontos megemlíteni, hogy ez a mérlegelési folyamat elég individuális, általában egyénenként különböző hatékonysággal és erkölcsi sűrűséggel "dolgozik". Van, hogy a két oldal "mérése" még sikeresen megtörténik, felnőtt emberek általában képesek felmérni a szituációt, tudják társadalmuk és saját értékrendjük mit enged meg és mit nem. Ezután azonban a gondolati, elméleti eredmények komoly szűrőkön mennek át. Elég csak egy gyenge jellemű, könnyelmű személyre gondolni, vagy egy alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett hűtlenségre.
Máskor pedig igyekszünk meggyőzni önmagunkat a "bűn" serpenyő könnyűségéről, jelentéktelenségéről, ezzel palástolva gyenge, megalkuvó jellemünket. Sajnos ez néha sikerül is. A másik eset ritkán fordul elő: amikor engedhetnénk, lazíthatnánk, mégis túlságosan ragaszkodunk elveinkhez, egy magasra helyezett elváráshoz önmagunkkal szemben. Utóbbi hátránya, hogy ilyenkor másokkal szemben is hajlamosak vagyunk túlzott elvárásokat támasztani.
Nap mint nap beléjük ütközünk, olykor akár egy kis kavicsot cipőorrunkkal rugdossuk félre, máskor mélyre hatol, belénk ivódik, s sokáig dolgozik, érlelődik, álmatlanságot okozva. A döntés csakis ránk van bízva, titkos feladatok ezek, melyek a bűntől az elégedettségig sok mindent magukban hordoznak.

 

Tovább »

47. A sírás művészetéről

A sírás az a művészet, az a harmóniateremtés, ami mindannyiunkban ott lakozik. Egyfajta illanó szimfónia, könnyből, elfojtott hangokból és remegő ajkakból.

Természetesen azonban ez is mindannyiunkban különböző módon tör a felszínre, ha egyáltalán felszínre tör. Természetesen a sírást nem kell úgy felfogni, mint rossz dolgot, sőt, sokkal inkább egy szükséges és hasznos dolgot, mely lelkünk olajozására, karbantartására szolgál. Egyszerűen olykor már ki kell szabadulnia belőlünk valaminek, valaminek, amit más módon éppen nem tudtunk kifejezni, elmondani, kiáltani, lefesteni. Biztosan vannak periódusaink, amikor ez sikerül, amikor kevesebbet sírunk, vagy egyáltalán nem is érezzük belső szükségünket erre. Ez sem aggasztó természetesen, pusztán nem gyülemlenek fel bennünk azok az elfojtott, mélyen kavargó, titkos, vagy már kicsit el is felejtett dolgok, érzések, melyek máskor könnycsatornánkon keresztül törnek utat maguknak.

A sírásnak persze rengeteg oka és variánsa lehet, kár is lenne ezeket taglalni, hiszen másképpen sírunk például egy szeretett lény halála esetén, mint mikor idegi fáradtságunk levezetése miatt törünk ki zokogásban. A sírás az egyik legintimebb dolog az emberi létezésben. Nem a hisztérikus, harsány zokogásról van szó, mert az teljesen másról szól.

Próbálunk mások előtt erősek maradni, mintha ez a sírás dolog gyengeségünket fejezné ki, pedig csak egy őszinte emberi reakció, melyekben érzéseinkre derül fény. Talán pont ezt nem szeretjük, felfedni magunkat, sebeinket, gyöngeségeinket mások előtt. Ezért marad a sírás a csendnek, az éjszakának, mikor halk remegésünket a lassan átázó párna csillapítja. Arcunk görcsbe ugrik, s a levegőt szánkon sűrűn kapkodva adjuk át magunknak az érzelmek kitörésének. Itt valóban kitörésről kell beszélni, hiszen robbanásszerű, hirtelen és koncentrált lelki megnyilvánulásról van szó. Végül lassan csillapodni kezd, s érezzük, ahogy lassan eláraszt bennünket a nyugalom, az az igazán pihentető, álomba ringató harmónia, amikor már a hangszert nem pendítik, nem fújják, vagy ütik, hanem már lecseng az utolsó akkord, s halk duruzsolással úszik a csendbe, hogy élvezzük a katarzist.

Ekkor kicsit mintha újra magunkra találnánk, mintha megoldottunk volna egy nehéz egyenletet. A zihálás, a szaggatott hüppögés lassan abbamarad, s nagyokat sóhajtva érezzük mennyire elfáradtunk.

 

Tovább »

46. Az új évekről

Fogadalmakat teszünk, s álmodunk, mert hiszünk a változásban, hiszünk abban, hogy valami befejeződött, s most valami új indul útjára, melynek szintén mi vagyunk a főszereplői. Kényelmesen és nagyot sóhajtva bújunk az időszámítás játékai mögé, miközben semmi sem változik valójában. Fejfájás, olykor kávéval csillapítva, s vár a megszokott munkahely, ahol unalomra ítéltettünk, mely monoton módon, lassan rabolja életünk hátralevő részét, mikor egyszer csak végül megöregszünk és sokszor már nem is tudunk mit kezdeni a maradékkal. Elfelejtjük már kezelni az idő múlását. Feszengünk a széken, a csendes estéken, s várjuk a megsemmisítő álomba szenderedést. Évről évre újra eljátszunk a gondolattal, milyen lenne, ha újjá születnénk, ha tényleg jönne változás, ha tényleg más lenne az eredettörténetünk, más lenne a szokásos, önmagunkat bemutató mondathalmaz.

Sokszor azonban ez lehetetlen. Olykor elképesztő korlátok között vagyunk kénytelenek létezni, s ez ellen semmit sem tehetünk, gazdasági, morális, fizikai pozíciónk ezt lehetetlenné teszi.

Csak várjuk ezt a kitűzött, elnevezett utolsó napot, ezt a szomorú, mámoros fantáziálást. Pezsgőt bontva számolunk, csókolunk, s arcunkra megmagyarázhatatlan mosolyt gyúr a pillanat. Meghatódunk magunkon, másokon és eszünkbe jutnak korábbi kudarcok, sikeres fogadalmak. Nem korholjuk önmagunkat, talán azért nem, mert ez a szilveszteri báj, ez a suta ígéret talán egy kicsit komolytalan, sokszor csak azt a szerepet tölti be, amit a pukkanó dugó, a szerpentin, konfetti, és harsány dudaszó: kelléke a kötelező vígalomnak. Aztán végül hajnalban, amikor minden elcsendesedik, a megszokott ágyban párnára hajtjuk temérdek gondolattól kavargó fejünk, s a lehúzott redőnyök mögött újradátumozott kalandjaink folytatódnak.

Tovább »

45. Arról, hogy a világ egyszer csak elromlott

A pénz világát éljük. Fogyasztói társadalom vagyunk. Szolgái vagyunk a gépeknek és az időmérésre alkalmas szerkezeteknek. Pénzt keresünk, s a pénzben pedig a boldogságot.

Tovább »

44. A gyarló, gyenge napokról

Bizonyos napokon, mintha egy másik bolygón ébrednénk. Nehéz a levegővétel, tagjainkba nyilallnak a hajnal első mozdulatai.

Tovább »

43. A kijózanító pillanatokról

Életünk különböző korszakokra osztható, vannak egész kellemes és kevésbé derűs szakaszaink is földi pályafutásunk során. Nem jó, vagy rossz pillanatokról van szó, hanem periódusokról, hosszabbnak mondható időtartamokról.

Tovább »

Füveskönyv

Gondolatok életről, s talán halálról. Tapasztalások, bölcsességek létünk legkülönbözőbb és legszubjektívebb morzsáiból.

Rólam

Élek, érzek, gondolkodom és írok.

Kedvenc szerzők


http://rss.fuveskonyv.blogter.hu/